Tervezett sorozatom első része a vincentblogon olvasható. "Az első vágányra vonat érkezik. A vágány mellett kérjük, vigyázzanak! Figyelem! A szerelvény nem induló vonat szerelvénye…”. Sok efféle hallható naponta jelesebb vasútállomásainkon (az idézet forrása a Keleti pu. hangosbemondója). A vonat és a szerelvény dialektikáját éveken át próbáltam megfej- teni, sikertelenül. Mert hát mi az, ami befut a vágányra, és amire ne szálljak fel?

Ez most a vonat, a szerelvény, vagy a vonat szerelvénye (ha igen, az meg miféle fából vaskarika)? Pedig ezzel a szöveggel elvileg engem tájékoztatnak! Amikor már majd’ kifúrta az oldalam a kíváncsiság, megkérdeztem egy hozzáértőt, és tőle aztán megtudtam a tutit, amit most megosztok Veletek is.

Tehát: A vasút szóhasználatában az egymáshoz kapcsolt mozdonyok és kocsik együttese a szerelvény, ami pedig a menetrendben szerepel, az a vonat. Amikor a virtuális vonat befut a virtuális (vég)állomásra, az általunk látott pályaudvarra akkor érkezik meg a szerelvény — ennek a virtuális vonatnak a fizikai megtestesülése. Tehát egy vonat szerelvényeként érkezik, de mivel nem megy tovább, vonatsága mexűnik, és egyszerű szerelvényként vontatják ki onnan. A durva probléma az egésszel nem az, hogy miért a virtuális eseményt mondják be a valós helyett, miért keverik a virtualitást a valósággal. Hanem az: honnan veszik a bátorságot, hogy a köznyelvre fittyet hányva átértelmezzék annak szavait, és azok eredeti jelentései helyett újakat ötlendezzenek ki? Ebben a bizonyos köznyelvben — de mondhatjuk egyszerűbben úgy, hogy magyarul — a síneken a vonatok közlekednek. A vonatokra szállunk fel, azok viszik a tömegárut, azokat ellenőrizték anno szigorúan.

A nyelv megerőszakolása a hatalmi pozíció jelzésének egyik típuseleme. Ki vagyunk szolgáltatva a hangosbeszélőnek, naponta kénytelenek vagyunk eltűrni a ránk zúdított, durva ellentmondásokkal terhes, fájóan magyartalan zagyvaságot. Mert hát ott van ebben az idézetben az a „vágány mellett kérjük” is, ami nem jelent semmi egyebet, mint hogy a szövegezőnek fogalma se volt a magyar mondat (értelmi) szórendjéről, de a MÁV-nak ez így jó. Jóformán percenként érezteti: úgy használja nyelvünxavait, ahogy akarja, és mi nem tehetünk ellene semmit. Soha, egyetlen olyan vasutas hangosanbeszélőt se láttam, aki a vágány mellett kért volna valamire: ott én fagyoskodom, ő meg a fűtött irodában vette föl az egész szöveget. Engem felszólíthatnak, hogy vigyázzak — őket senki se szólítja fel, hogy vigyázzanak legalább a mondat értelmére.

A MÁV persze, mondhatni, kismiska a postához képest. Valamikor a ’90-es(?) években bementem a frissen átépített Nyugati főpostára (azóta újra átépítették; már nem olyan). Végignéztem az összes feliratot, de sehol se láttam olyat, hogy „csomagfeladás”, még csak hasonlót se. — Lehet, hogy itt nem is lehet? — tépelődtem, de azért odamentem az információhoz.

— Hát nem látja? — értetlenkedett a morózus alkalmazott. — Ott van kiírva! Ujja vonalát követve meg is pillantottam a hivatkozott feliratot: LETÉTI KÜLDEMÉNYEK FELVÉTELE

Nem, itt nem azon kesergek, hogyan lett a csomagból „letéti küldemény”; ezt a kérdést már a MÁV-nál csócsálgattuk. De végigvizslattam az összes ablakot: sehol se azt írták ki, hogy az adott helyen mit csinálhatok én (feladhatom a csomagot), de mindenhol azt, hogy mit csinálnak ők (felveszik tőlem).

Monopolhelyzetű szolgáltatók.

Fügedi Ubul