Az, hogy egy közösségben hányfajta specialista lehet, az részint a benne létrehozott (hozzáadott) értéktől függ. A zord körülmények közt élő természeti népeknél a férfi–nő munkamegosztáson kívül legföljebb még sámán van, oszt kész. A másik korlátozó tényező a piac mérete. Mivel a specialista piacra termel, ha nem tud(na) elég holmit eladni, a szakma nem önállósul(na). Kis közösség — kevés szakma, kevés szakember.

Joe Heinrich szerint távoli őseink szinte kizárólag utánzással tanultak egymástól, és az újítások hibák (rossz másolások) következményei voltak. Ez a módszer nem túl hatékony (a hasznos hiba nagyon ritka), főleg ha a csoport kicsi. Emiatt a kis csoport rendkívül sérülékeny. Hiába tagja a világ legjobb, leghíresebb lovásza, ha utódjának kinevelése előtt meghal, netán megsértődik és másik csoportot keres magának, a lovak megdöglenek vagy szétszaladnak.

Minél szorosabb a kis csoportok kapcsolata, annál kisebb a tudás elvesztésének esélye: a piac nagyobb, az egyik csoportban elvesztett tudás a másikból pótolható. De azok a szak- mák, amelyekhez az egymáshoz kapcsolódó közösségek összesített piaca is kicsi, óhatatla- nul eltűnnek — először a bonyolultabb ismeretek, majd apránként az egyre egyszerűbbek.

Ez az összefüggés persze fordítva is igaz: minél többféle szakismeret kell a virágzó élethez, annál nagyobb kell legyen a közösség, annál több a kapcsolat — korunkban nagyságren- dekkel több, mint akár egy évszázada.

A degradálódás tankönyvi példája Tasmánia. Ezt mintegy 35 ezer éve lakták be az emberek. Akkor a világóceán szintje mintegy 120 méterrel alacsonyabb volt, és a mostani sziget összefüggött Ausztráliával. Kapcsolatuk a következő huszonötezer évben ha megszakításokkal is, de fennmaradt; helyzetük stabil volt. A hanyatlás akkor kezdődött, amikor a jégkorszak végén a Bass-szoros megtelt vízzel, és a szigetlakók (kb. tízezren) magukra maradtak.

Amikor Abel Tasman 1642. november 4-én rájuk talált, már csak mintegy négyezren voltak. Addigra már már:

• nem használtak semmilyen csonteszközt (kb. 3800 éve),
• nem ismerték a tűt, az árt,
• nem tudtak hidegben használható öltözéket készíteni (a hidegben némi fókazsírt kentek magukra és kengurubőrt vetettek át a vállukon),
• nem használtak dárdavetőt,
• elfelejtették, hogyan kell halcsapdát készíteni.

Ez utóbbi eredményeként már 3000 éve egyáltalán nem ettek halat — olyannyira, hogy undorodva utasították azt el (kagylót továbbra is ettek). Rhys Jones a jelenséget "az elme lassú elfojtásának" nevezte el.

Így járnak azok, akik elszakadnak a nagyobb, összetartó unióktól.

Fügedi Ubul

Felhasznált irodalom:

• Matt Ridley: A józan optimista. p.96–99.

Hivatkozott irodalom:

• Heinrich J., 2004: Demography and cultural evolution: how adaptive cultural processes can prduce maladiptive losses — the Tasmanian case. American Antiquity 69: 197–214.
• Diamond, J., 1993: Ten thousan years of solitude. Discover.
• Bowdler S., 1995: Offshore island and maritime exploration in Australian prehistory. American Antiquity 69: 945–958.