A XX. sz. közepén durván csökkent a kanadai rénszarvasok száma (az 1930-as 4 millióról 1963-ra 170 ezer alá — most mintegy 1,5 millió). A télidőben a beteg, sérült, élősködőktől legyengített stb. rénszarvasokra vadászó farkasok számára kritikus év volt 1946. Ebben az évben fő kiegészítő táplálékuk, a lemming négy éves szaporodási ciklusának mélypontján volt, a rénszarvasok pedig megváltoztatták vándorlásuk útvonalát.

Az efféle években az éhségtől legyengült farkasok a szokásosnál jóval nagyobb arányban hullanak el különféle betegségekben, amelyek közül a legjelentősebbek:

• a szopornyica,
• a rüh és persze
• a veszettség.

A veszett állatok a közhiedelemtől eltérően nem "vadulnak meg", hanem kiszámíthatat- lanná, szeszélyessé válnak (mivel a betegség az idegrendszerüket támadja meg). Ráadásul elveszítik természetes félelemérzetüket: van, hogy autók, vonatok elé szédelegnek, vagy ellenséges kutyafalka közé keverednek (ahol aztán pillanatok alatt szétszaggatják őket). Némelyikük sátrakba, házakba húzódik be, és ott hal meg.

Az 1946-os járványban egy ilyen, haldokló farkas betántorgott Churchill városába, és ott találkozott a kanadai hadsereg egy, a kocsmából körlete felé tántorgó tizedesével.

A katona úgy megrémült, hogy végigrohanta a távot, majd beszámolt arról, hogy egy hatalmas farkas rontott rá, alig tudott előle elmenekülni. Riasztására a kanadai és a környéken állomásozó amerikai alakulatokat is mozgósították, és az állig fölfegyverzett őrjáratok a következő két napban többször is átfésülték a környéket, hogy leszámoljanak a fenyegető veszedelemmel, amely addigra több vérszomjas farkasfalkává duzzadt. A nők és a gyermekek ezalatt elzárva éltek, a lábukat se tehették ki a lakásból.

A rendfenntartó műveletnek tizenegy eszkimó kutya, egy amerikai őrvezető és egy késő éjjel hazafelé baktató csipeva indián esett áldozatául. Valamennyit lelőtték. Állítólag lőttek közben farkast is, de ez nem bizonyított. (A veszett farkason véletlenül hajtott át egy autó, miután összerogyott az országúton és nem volt ereje továbbmenni.)

Húsz évvel később Churchill lakosai (és a kontinensen időközben szanaszét szóródott katonák) még mindig borzongva mesélték fűnek-fának a rettenetes 1946-os farkasinvázió és hősies harcuk történetét. Szóltak történetek kétségbeesett egyéni összecsapásokról, szétmarcangolt nőkről és gyermekekről, miszlikbe tépett kutyafalkákról és arról, hogy az egész emberi közösség hosszú hetekig ostromállapotban élt.

Szakasztott, mintha migráncsok érkeztek volna a városba — de ez már nem Mowat mond- ja, ezt én teszem hozzá.

Fügedi Ubul
Az írás a Környezetünk állapotáról sorozat része.