Fotózgatunk, videózgatunk, művészkém? Hát a vasútbiztonsággal hogy állunk? margójára. (Az írás a "Csinovnyikok rémuralma" sorozat része.) 

A '80-as évek közepén kezdtem gödröket ásni az Aggteleki Nemzeti Park különböző részein — mert gödröt ásni jó. Ráadásul aki megfelelő helyen ás, barlangot találhat az alján, és én eléggé tudom, hogy melyek a megfelelő helyek. Ez persze nem olyasmi, aminek csak úgy nekifoghat az ember, aztán a tizedik méter táján vagy beomlik a gödör, vagy nem. Kell hozzá némi szakértelem. Ahhoz pedig, hogy az a nemzeti park ne kezdjen vegzálni — horribile dictu még segítsen is — ezt igazolni is illik valahogy. Úgyhogy nevezett '80-as évek óta van a parkkal együttműködési megállapodásom, amit időnként megújítunk — többnyire szóban, de voltak olyan évek, amikor papírokat is írogattunk róla.

Az egyik ilyen okmányos évben Salamon Gábornak, a park akkori igazgatójának az az ötlete támadt, hogy kérjek kutatási engedélyt a természetvédelmi felügyelőségtől is. — Egy papírral több vagy kevesebb mit se számít — mondtam, és megírtam a kérelmet.

Teltek az ügyintézés hetei, majd kaptam egy a borítékot a felügyelőségtől. De nem az engedély volt benne, hanem felszólítás, hogy adjam meg a Magyar Karszt- és Barlang- kutató Társulattól kapott kutatásvezető igazolványom számát — anélkül nincs engedély. Gondoltam, itt valami félreértés lehet, és megírtam nekik szépen, hogy ettől a társadalmi szervezettől nincs semmilyen papírom, viszont van bányamérnök diplomám, és a számát készséggel meg is adtam.

Azt válaszolták, hogy a miniszter rendelete teljesen egyértelmű: engedélyt csak az kaphat, aki a társadalmi szervezet nem akkreditált tanfolyamát elvégzi. A kérelmemet tehát elutasították. Ezen aztán Salamon is kiakadt, és leszögezte, hogy a felügyelőség annak ad engedélyt, akinek akar. A nemzeti parkban viszont az kutathat, aki őszerinte elég jó szakmailag. Például én. Megnyugodtam, és ástam tovább a gödreimet, vittem a túráimat, meg minden.

Viszont az MKBT-ben támadt némi feszültség, tehát a következő nyári táborunkba eljött a szövetség főtitkára, és megpendítette, hogy igazán elmehetnék a tanfolyamukra. Véget érhetne ez az ex lex állapot... — Jó — mondtam neki. — Nagyon szívesen elmegyek. Oktatónak.

Azóta is együttműködöm a nemzeti parkkal, azóta sincs kutatásvezető papírom. Nem hinném, hogy valaha is kapok.

Fügedi Ubul