Avagy a szkaldikus költészet időszerűsége. A címben olvasható idézet Magyarbasi szokásos, péntek reggeli "interjújából” van, és eszem ágában sincs kommentelni. Helyette bemásolom ide egy tíz éves írásomat — ezek a dolgok már akkor is ilyenek voltak.

A szkaldikus költészet időszerűsége

A szkaldikus költészet bonyolult, szigorú szabályokkal megkötött irodalmi műfaj. A kötött szótagszám mellett két soronként hármas alliterációval, verssoron belüli rímekkel, szóval nem éppen szabadvers. Számunkra legfontosabb költői eszközei a XI. század elején bevezetett kenningek voltak: azok a festői metaforák, illetve körülírások, amelyekkel megkerülték a dolgok néven nevezését.

Egy önmagára valamit adó szkald ahelyett, hogy kimondaná, miről beszél, körülírja azt. Ha a 'vér' szót közönségesnek érzem, írhatom helyette pl. azt, hogy "tested bíbor nedve". Ha rápillantok erre, akkor könnyen találhatom túl prózainak a testedet meg a nedvét; könnyen találhatom túl közhelyesnek a bíbort, úgyhogy alkothatok mindhárom helyett egy-egy újabb kenninget, és az már elég jó lesz. Vagy nem: szakmájukat komo- lyan vevő szkaldok eljutottak a háromszoros, egy-két igazán nagyszabású kísérletben a négyszeres kenningekhez is — a piciny gyermekkora óta ezekre edzett közönség pedig szorgosan dekódolta ezeket, egy-egy merészebb, többszörös áttételnél elismerően csettintett, a levegőbe dobálta, illetve pajzsán körülhordozta a szorgos művészt — pünkt úgy, mint korunk antiszemitái némely ún. közszereplőinket.

Korunk antiszemitizmusa rejtőzködő, és a rejtés fő eszközei a kenningek. Manapság azt, aki olyasmit ordibál, hogy "pfuj, büdös zsidók!", automatikusan kinézik a "jobb" társa- ságból. Távolról sem mindig azért, mert nem értenek vele egyet, hanem azért, mert aki ezzel a szöveggel egyetért, azt kinézik a jobb társaságból, és ezt sokan nem akarják.

Ezért aztán lesznek "galíciai jöttmentek", meg a "New York–Tel Aviv tengely" érdekeinek kijárói. Mindeközben büszkén nézünk körül, és elvárjuk a komoly költőknek kijáró elisme- rést, elvégre a piciny gyermekkora óta ezekre a kenningekre nevelt, „saját” közönségünk pontosan dekódolja üzenetünket, ami van annyira egyszerű, hogy menjen ez azoknak is, akiket nem is neveltek erre piciny gyermekkoruktól. Viszont amikor bárki, aki nem ebből a belterjes kis alomból dekódolja az üzenetet, "zsidózással" kezd el vádolni minket, akkor felháborodottan tiltakozhatunk, hogy de hát azt, hogy zsidó, mi egyáltalán ki se mondtuk...

Amikor ezeket az egyszeres kenningeket már mindenki ismeri, áttérhetünk a többszörös áttételekre, elítélhetjük a "lógó fülcimpájúakat", és különbséget tehetünk a "magunk- fajták" meg a "magukfajták" között. Közönségünk, amely gondosan követi szellemi fejlődésünket és költői eszközeinket, továbbra is pontosan tudja, hogy miről van szó, és mi még nagyobb költőknek gondolhatjuk magunkat... a folyamatot ki-ki tetszése szerint továbbgondolhatja, illetve végigélheti.

Vagy akár tetszése ellenére is: a zsidóknak például ez az egész aljasságosdi aligha tetszik. Ahogy a kenningek egyre bonyolultabbak és ezzel párhuzamosan az antiszemiták egyre hangosabbak, egyre erőszakosabbak lesznek, a zsidók, a filoszemiták és az egész üggyel egyébként fikarcnyit sem törődő, mindössze tisztességes emberek egyre több szövegben gyanítanak efféle rejtett üzeneteket — és annyiban feltétlenül igazuk van, hogy valóban egyre több az ilyen üzenet. Mivel azonban nem tartoznak a jóformán mást sem olvasó törzsközönséghez, némelykor árnyékra vetődnek, és olyasmiben is látnak elítélendő tartalmat, amiben voltaképpen nincs is (legalábbis a szerző szándéka szerint).

Ezzel párhuzamosan van egy ellenkező irányú folyamat is: mivel az egyszeres kennin- geket már mindenki ismeri, kvázi beépültek a köztudatba, és ezzel elköltőietlenedtek. Konkrét példánknál maradva, már nem kell áttételesen utalgatni a zsidókra: jöhetnek a közvetlen utalások, a „feles kenningek” — afféle borzongató érzés kipróbálni, hol is van a szalonképesség határa. Kis hazánkban pártot lehet építeni arra az egyszerű üzenetre, hogy hős az a palesztin kisgyerek, aki parittyájával rátámad az "elnyomó" izraeli tankok- ra. A parlamentbe is be lehet jutni ezzel az üzenettel — talán mondanom sem kell, hogy ennek nem az a tartalma, hogy szeretjük a palesztinokat. A próbálgatás ráadásul erodálja is azt a bizonyos határt, mígnem a szalonok apránként saloonokká alakulnak, és a rájuk jellemző, egykor polgárinak nevezett kultúrát a saloonok kultúrája váltja fel.

A piciny gyermekkora óta erre nevelt közönség pedig boldog, mert végre otthonosan érzi magát.