Aranysakál tizedeli a hazai vadállományt című MH cikk margójára 

A toportyán elsősorban a hazai nagyvadfajok szaporulatát zsákmányolja, így dámborjút, gímszarvasborjút, őzgidát, vadmalacot is elragad, sőt vemhes szarvastehenet is elfogott már — mondja a Magyar Hírlapnak Varga Gyula.

Mivel ezek az állítások egyenként is fényévekre vannak a valóságtól, nézzük meg, ki ez a Varga Gyula, hogy ilyeneket mond. Ő bizony a Somogy megyei SEFAG Erdészeti és Faipari Zrt. vadgazdálkodási osztályvezetője + az Országos Magyar Vadászkamara vadvédelmi és vadgazdálkodási bizottságának elnöke. Tehát olyan ember, akinek bűnbakra van szüksége egyrészt a vadgazdálkodás hibáinak, másrészt a vadászok "túlkapásainak" palástolására. A bűnbak szerepére pedig senki sem lehet alkalmasabb az aranysakálnál. Ez a faj ugyanis a XIX. század közepére gyakorlatilag kipusztult a Kárpát-medencéből (az 1940-es évekre Európában Bulgária egy kisebb részére szorult vissza), és csak 1990 táján jelent meg újra déli határainkon.

Fentiek okán az aranysakálról szóló tudományos irodalom szegényes; Varga joggal bízhat benne, hogy állításait elhiszik. Elvégre ő a "szakember", aki "kint van a terepen", és látja, hogyan mennek a dolgok. Lelki rokonaként Juhász Pál, a Magyar Juh- és Kecsketenyésztő Szövetség alelnöke szerint a nyolcezer juhtenyésztő egyharmadától az aranysakálok évente mintegy tízezer bárányt ragadnak el.

Egyelőre azonban kis hazánkban még van alapkutatás, tehát olyan programok, kutatók, akik az aranysakál valódi életmódját, táplálkozását vizsgálják. Sok-sok mintával. De mivel nevezett alapkutatásnak mostanság semmi becsülete nincs, a sajtó a Vargák és Juhászok nyilatkozataival van tele. A nyomtatott és az elektronikus egyaránt. Ahogy a nekikeseredett kutatók írják:

"... az egyik tévéműsorban egy „szarvasölő sakál” bőrén az elejtője pontról pontra végigmutatta, hogyan nem néz ki a sakál. Azóta is egy szép kutyabőr díszíti — sakál gyanánt — a szobája falát. Sajnálatos, hogy a vadászok többsége kétséges esetekben sem veszi a fáradságot, hogy teljesen megbizonyosodjon arról, tényleg sakál került-e terítékre" (szerkesztett szöveg).

Az aranysakál pontosabb megismerését kezdetben az OTKA, majd a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium finanszírozta — lássuk, milyen eredménnyel:

Az aranysakál jóformán mindenevő. Amikor betelepül valahová, megeszik jóformán bár- mit, és ez jelentősen hozzájárulhat gyors terjedéséhez. Megtelepedve speciali- zálódik, tehát a konkrét környezetben legkönnyebben elérhető táplálékra szelektál. Ennek megfelelően magyarországi törzsterületén szinte csak kisemlősöket eszik; főleg mezei pockot. Jártában-keltében bekap különféle rovarokat, gerincteleneket, csipeget növényeket, de ezek együttesen sem érik el az elfogyasztott biomassza 10 százalékát.

Másik jelentős táplálékforrása a „csülkösvad” (főleg őz, szarvas, dámvad és vaddisz- nó). Ezek részesedése a peremterületeken kb. 40 %-ig felmegy, a törzsterületen mindössze 2,5–5,5 % — ott viszont megjelennek a háziállatok — akár 10 %-ig.

A csülkösvad kategóriában dominál a kifejlett vaddisznó, ami egyértelműen a dögevés jele — mit várjon az ember egy sakáltól? Egy felnőtt vaddisznót az aranysakál falkában se tud elejteni; egy-két aranysakált még a gidáját védő őzsuta(!) is el tud riasztani.

A felfalt háziállatok nagy többsége szarvasmarha és disznó; egyértelműen dögkutakból. Olyan vizsgálati területen, ahol nagy juhnyájak legeltek, a kutatók egyetlen olyan esetet sem találtak, hogy az aranysakál birkát evett volna.

A fentieket összesítve kiderül, hogy a kisrágcsálók mellett az aranysakál három fontos élelemforrása:

• az elhullott állatok tetemei;
• a vadászok által bokrok tövén hagyott zsigerek és
• a faluszéli dögkutak.

A negyedik fontos kiegészítő a beteg, legyengült (többnyire elfekvő) gidák, borjak és malacok "levadászása". Ezzel valószínűleg jelentősen hozzájárul az állomány minőségének javításához: egy évtizedes megfigyelési időszak végén a vizsgált területen az őzek száma a betelepülés előtti szint 80 %-án stabilizálódott, de úgy, hogy mind a bakok, mind a suták testtömege nőtt, a trófeák jelentősen javultak.

Tehát: amikor az aranysakál egy területre betelepül, viszonylag sok elfekvő dögöt fal fel. A sakálok száma nő, a dögöké viszont nem, tehát egy sakálra egyre kevesebb csülkösvad jut — viszont felfedezik és megismerik közben a falusi dögkutakat.

Egyebekben meg eszik a mezei pockot, télen-nyáron.

Fügedi Ubul
Az írás a Környezetünk állapotáról sorozat része.

P.s.: Az aranysakál-állomány 2014-ben volt 8800. Ennek számszerű többsége 3 megyé- ben: Baranya, Bács-Kiskun, Somogy. A juhászok évi kétszázmillió forintot kérnek vadkár miatt; az erdő- és vadgazdálkodási társaságok egy nagyságrenddel többet. Nem kispálya. Mivel a vadászati tv. az aranysakált nem nevesíti, a bruszt azon megy, hogy bevetessék a károkat okozó fajok listájára, lehetőleg minél változatosabb kártételekkel.