Ahol a lakosság, az orvosok, szakszemélyzet és az állam is jól jár. A Diabfórum magazin 2018. augusztusi 3. számában nagyon érdekes beszélgetés olvasható dr. Tótth Árpáddal, aki néhány éve hazai orvosi munkáját felcserélte a norvégiai északi régió hatóságának orvosszakmai tanácsadói feladatával.

Arra a kérdésre, hogy haza jönne-e a kinti tapasztalatait itthon felhasználni, 3 feltételt mondott el:

• egyértelműen kinyilvánított kormányzati és össztársadalmi szándék arra, hogy az egészségügyben szükség van alapvető változtatásra, és ez prioritást kap más fejlesztésekkel szemben.
• szükség van egy jövőképre, stratégiai célokkal és tervekkel, ami azt tartalmazza, hogy mit akar Magyarország kezdeni az egészségüggyel, milyennek szeretnénk azt látni 12–15 év múlva. A jövőkép és a stratégiai célok kialakításába minden érintettet be kell vonni: a lakosságot, a betegszervezeteket, a gyógyszeripart, a kórházi szektort, az orvosi kamarát, szakdolgozói kamarát, szakszervezeteket, tényleg mindenkit: olyan konszenzusra kell jutni, amit aztán a Parlament egyhangú, 100%-os támogatással fogad el. Nem könnyű feladat, de nem is lehetetlen.
• kell egy olyan szakembergárda, amely a jövőkép és a stratégiai célok megvalósítására ciklusokon átívelő felhatalmazással rendelkezik, ami társadalmi és parlamenti kontroll mellett szabad kezet kap a végrehajtásban. Ez a szakembergárda olyan minimum 30, de inkább 50 szakértő, akivel nagyon egyformán gondolkodunk az irányításban, és ezáltal haza tudunk hívni további minimum 300, de inkább 500 olyan szakembert, aki el tud helyezkedni kulcs gyógyítói pozíciókban. S akik aztán meg tudják honosítani azt a kultúrát, ami nélkül bármiféle, a magasabb színvonalat megcélzó reformkísérlet eleve kudarcra van ítélve.

Kérdezték a budapesti szuperkórházakról is. Elmondta, hogy az Egészséges Budapest Program fő eleme, a dobogói szuperkórház tervezésére sajtóhírek szerint már idén terv- pályázatot írnak ki, miközben nemhogy a széles nyilvánosságnak, de a szűk szakmai köz- véleménynek sincs halvány fogalma sem arról, mi is a beruházás valós szakmai tartalma: milyen ellátásokat, milyen technológiával, milyen szakmai struktúrában, hogyan szeret- nénk oda telepíteni s működtetni. Megannyi izgalmas kérdés, amelyeknek minden részlete az építés menete és ezzel a költségek szempontjából jelentősége van.

Hogy történik Norvégiában? Dán tapasztalatok alapján kezdték a munkát. A fenti feltéte- lek teljesülésével az alapellátás (háziorvosi ellátás, otthonápolás és gondozás, fogorvosi ellátás, rehabilitáció, terhesgondozás, prevenció) a helyi önkormányzatok – itthon a kistérségek/járások méretének, szintjének felelnek meg – feladata. A kórházi ellátásokat (járóbeteg szakellátás, egynapos sebészet, egyéb egynapos ellátások, klasszikus kórházi ellátások, a mentés- és betegszállítás, összetettebb rehabilitációs ellátások) az állami tu- lajdonban lévő kórházak biztosítják, a kórházak – földrajzi alapon – pedig négy regionális szervezethez tartoznak.

A regionális szervezet tulajdonolja a térség összes kórházát, valamint fejleszti, fenntartja, finanszírozza is azokat. Azaz a teljes anyagi, tulajdonosi, irányítási és egyéb felelősség az egészségügyi régióké. Ha valami elromlik, rosszul működik a kórházi rendszerben, akkor nincs (egy)másra mutogatás, hanem teljesen egyértelmű: az érintett regionális szervezet a felelős és pont.

A regionális szervezetben minden irányítási, menedzsment- és jogi eszköz a kezünkben van ahhoz, hogy a lakosság, a betegek számára a lehető legjobbat hozzuk ki az itteni kórházi szerkezetből és együttműködésekből. Ha ez valahol félresiklik, akkor az nem a központi kormányzat vagy a helyi önkormányzatok hibája, hanem a miénk, a regionális szervezeté. Mindez nagyon átlátható felelősségi és pénzügyi viszonyokat, világos és logi- kusan működő rendszert, kiszámítható munkakörnyezetet eredményez.

Álomszép.

Gergely József