Ma országszerte megemlékezéseket tartottak, hol a 60 éves évfordulóra, hol a tízéves évfordulóra, hol pedig mindkettőre emlékezve. Így vagy úgy, de megtartották a kötelező ceremóniákat, állítólag még a nép is ünnepelt. A maga módján. Ennek ellenére – vagy épp ezért – nincs is kedvünk hosszabban írni minderről, mert…

… mert valójában ma már egyik tábor sem nagyon tud mit kezdeni 1956 emlékével, nem is nagyon akar – csak nyíltan nem merik bevallani. A baloldal – pár teátrális, illetve néhány valóban fontos gesztust leszámítva – igazán sohasem tisztázta viszonyát az 56-os forradalomhoz. A jobboldal szintén feszengve gondolt 56-ra, hiszen mégis csak modern történelmünk egy ritkán megadatott, dicsőséges fejezetéről van szó, ami azonban – c’e la vie – a komcsikhoz köthető.

Persze a kizárólag érdeket ismerő Fidesz azért megpróbált szelektíve mazsolázni 56 szimbolikus tartalmaiból, hiszen mégiscsak egy nép szabadságvágyát kifejező fellángolásról volt szó. Forradalom és szabadságharc. Na ebből lett – nem titkolt cinikus áthallással – fülkeforradalom meg szabadságharc a szegény Magyar- országot euromilliárdok juttatásával leigázni akaró gaz Európai Unió ellen.

Tényleg nem létezik olyan nemes fogalom, amelyet a Fidesz ne volna képes rekord gyorsasággal lejáratni. A politika ezen a területen is megtette a magáét. 1956 emléke egyre inkább homályba vész, köddé válik. Nem ünnep, csak a kötelező ceremónia alkalma.

Mátyás Győző teljes írása itt található a 168 órán. Tessék elolvasni, aztán lehet szomor- kodni. Mára ennyink maradt, itt tartunk kettőezertizenhat október huszonharmadikán.