A Publius Hungaricus írói álnevet választó szerzők 2007 óta publikálják tanulmányaikat a féltudású magyar elitről és leváltásánaxükségességéről. Fő mondanivalójuk, hogy egyre jobban leszakadunk még a sereghajtóktól is, amíg el nem zavarjuk ezt a mi elitünket — az önmagukat „demokrati- kusnak” nevező pártok vezetőitől a nemzetközi szaklapokban meg nem jelenő akadémikusokon és a mi pénzünkből egymást, horribile dictu önmagukat jutalmazgató-finanszírozó művészeken át a semmihez se értő újságírókig.

Mi, akik az erre valót megtermeljük, naponta tapasztaljuk, hogy ez mennyire így van — megpróbálhatna írni valaki arról, hogy legalább az önmagukat demokratikusnak nevező pártok tagjai miért nem zavarják el „saját hatáskörükben” vezetőiket. Amiben nem tudok egyetérteni az anonim szerzőkkel, az éppen a minősítés: az optimizmus csapdájába esve elhitetik magukkal, hogy ez az elit a ’80-as években összeszedett legalább egy fél tudást. Nos nem, ez az elit teljesen tudatlan, és ezt időről időre illusztrálni is kívánom — mivel mérnök vagyok, főként a tudományosnak nevezett „hírekkel”.

A tervezett sorozatban egyrészt azt kívánom bemutatni, miféle embereket tekintenek „tudósoknak” a magyar közéletben, másrészt azt, mik is a „tudomány” hírei a magyar sajtóban. A mostani, bevezető részt eredetileg a Környezetvédelem c. elektronikus lapnak írtam, amikor egy évig fizettek nekem azért, hogy provokatív írásokkal tömjem a lap „Vitázunk” rovatát. Jelen ismertető első változatát azonban annyira provokatívnak ítélték, hogy megtagadták a közzétételt, így végül a vincentblogon jelentettem meg.

A tudomány zongoristája

László Ervin (1932–) csodagyerek volt — mint zongorista. Első nyilvános koncertjét a Magyar Filharmonikusok közreműködésével kilenc évesen adta a Vigadóban, majd 34 éves koráig ünnepelt művészként járta a világot — azt csinálta, amihez értett. Nagyon. De ez nem elégítette ki: úgy érezte, többre hivatott. Húszas éveinek végén kezdett el publikálni társadalmi és lételméleti kérdésekről; éppen harminc volt, amikor ezeket először rendezte kötetbe. A kiadvány élénk érdeklődést keltett, és ezután több amerikai egyetemre is meghívták vendégelőadónak. A zongorázást gyakorlatilag abbahagyta, helyette filozófiával foglalkozó folyóiratokat szerkesztett. Nézeteit végletesen leegyszerűsítve úgy foglalhatnánk össze, hogy „minden összefügg mindennel". Mivel ez egy cáfolhatatlan (és egyúttal igazolhatatlan) állítás, időnként „rendes" egyetemek is meghívták, az „alternatív" (értsd: áltudományos) intézményeknek pedig fénylő csillaga lett. Karrierje innentől töretlen.

• tudományfilozófiáról,
• rendszerelméletről,
• evolúcióelméletről,
• a fizika alapkérdéseiről,
• mondhatni, magától értetődő módon az éghajlatváltozásról is (naná).

„Tudományos" könyvei több tucat nyelven jelentek meg. Egymás után nyerte el a különböző megbízatásokat. Felelős pozíciókat töltött be az ENSZ intézményeiben.

Mi tagadás, elképesztő. A neves „posztmodern tudós" felfogta, hogy az anyagi világ ismert törvényszerűségei nem magyarázzák meg annak minden sajátosságát. (Naná: ha mindent tudnánk, eleve nem kellenének tudósok. Pont azért vannak, vagyunk, mert nem tudunk mindent.) Kozmológiai elképzeléseit leginkább azzal az alaptézisével illusztrálhatnánk, hogy a „gravitációs, az elektromágneses, az erős és gyenge kölcsönhatás mellett" lehet egy ötödik, „szuperfinom" mező is, ami annyira gyönge, hogy mérni sem tudjuk. Márpedig ha lehet, akkor van is, és ez tartja össze a világot, punktum. Elképzeléseit mazochista hajlamú tudósok többször is piciny darabokra szedték, a döntéshozókat azonban ez mit sem zavarja. Az egyetemieket sem, az akadémiaiakat sem. Érdemes volt hazaköltöznie, mert ez az az ország, ahol a „hivatalos” tudomány szervezete is befogadja.

A Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Kara és Természettudományi Kara 2002-ben díszdoktorává avatta. Az alábbi indoklással: „László Ervin világhírű és világszerte ismert magyar gondolkodó, az utolsó polihisztorok egyike, aki maradandót alkotott a zeneművészet, a fizika, az ökológia, a gazdasági tudományok és a filozófia területén egyaránt.”

2010-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választotta; a gazdaság- és jogtudományi osztály tagja lett — erről bővebben itt.

Nem, ne higgyétek azt, hogy ez egyedi eset. Ugyancsak „tudósnak” nevezett tettestársairól és együttműködésükről olvashattok még itt. Akit érdekelnek hagymázas képzelgéseik, és szeretné tudni, mitől is képzelgések ezek, annak ajánlom Németh Ferenc elemzését.

Milyen tudósokat szeret a politika?

2008-ban Szabó Imre akkori környezetvédelmi miniszter már mint „tudóst", „neves klímakutatót" kérte fel, hogy vegyen részt a minisztérium „klímaváltozás elleni kampányának" népszerűsítésében.

Szabó két elődje (Persányi Miklós, Kórodi Mária) is tartott László Ervinnel közös programokat — úgy, hogy kedvencüknek egyetlen, lektorált folyóiratban megjelent tudományos publikációja sincs. Könyveinek nincs szakmai lektora; elő- és utószavait fantasztikus írók, „alternatív" gyógyászok stb. írják. Időnként egy-egy „valódi" tudós veszi magának a fáradságot, és leírja, milyen elképesztő marhaságokat halandzsál össze László Ervin valamely tudományterületről.

Közismert, milyen görcsösen reménykedett az utolsó hónapokban Hitler, hogy a „csoda- fegyverek” majd megváltoztatják a háború menetét. Azok a küldetéstudatos vezetők, akiknek legfőbb célja, hogy (pozitív személyiségként) bekerüljenek a történelemköny- vekbe, gyakran érzik úgy, hogy szorítja őket az idő: hagyományos módszerekkel, türelmes aprómunkával nem tudnak kiemelkedőt alkotni. Csodavárásukban természetes „gazdaállataivá” válnak hát mindenféle áltudományos élősködőnek: az „unortodox közgazdaságtant” hirdető matolcsyknak, a fizika alapjait tagadó illészoliknak, a vákuumenergetikusoknak és a gravitáció kikapcsolóinak.

A dolgokat az anyagi világon kívüli, spirituális tényezőkkel kell magyarázni — mondja László Ervin, és a pénzeket osztó, döntéshozó politikusok ehhez lelkesen tapsikolnak. Nem véletlenül, egyáltalán nem. A tudatlan magyar elit tagjai ugyanis valahol azért szégyellik, hogy nemcsak azt nem értik, mit mondanak a tudósok, de már azt sem, hogy miről beszélnek. Pedig ezek azok a dolgok, amelyekről nekik kell(ene) dönteniük. László E. egyszerre ad felmentést és példát: elhiteti, hogy azért nem értették már a tananyagot se az iskolában, mert az nem igaz, és hirdeti, hogy nem kell tanulni, a tényeket megismerni ahhoz, hogy a lényeget meglássa az ember.

Nos, ha a kupleráj nem működik, nem a falakat kell átfesteni, nem a bútorokat és nem a zongoristát kell lecserélni.

Fügedi Ubul