Tegnap "Becsület Napja" elnevezéssel neonáci, szélsőjobboldali csoportok emlékeztek meg a Városmajorban arról, hogy 1945. február 11-én a Várba szorított magyar és német csapatok megpróbáltak kitörni a szovjet ostromgyűrűből. A felszólalók a kitörésben részt vevő német és magyar katonák hősiességét méltatták. Eddig maga a hír. Arról azonban még véletlenül sem esett szó, hogy ez a nagy „hősiesség” mibe került Budapestnek. Merthogy a nagyvárosok között Sztálingrád és Leningrád után a magyar főváros ostroma tartott a legtovább a világháborúban, több mint száz napig folyt az értelmetlen pusztítás.

Kremlben csak hosszas viták után, 1944. október 24-én dőlt el, hogy nem kerülik meg, hanem beveszik Budapestet. Sztálin döntésében komoly szerepet játszott az a feltételezés, hogy Malinovszkij egységei képesek lesznek menetből bevenni a magyar fővárost.

A német és magyar hadvezetés eleinte Budapestet is "nyílt várossá" akarta nyilvánítani, mint pl. Rómát, hogy megkímélje a teljesen felesleges ostromtól. December elején Hitler azonban másképp döntött, és „utolsó töltényig tartandó erődnek" (Festung Budapest) nyilvánította a magyar fővárost, melyet háztól házig kell védeni, parancsnokául pedig Pfeffer-Wildenbruch SS rendőrtábornokot* nevezte ki.

1944. december 26-án a 2. és 3. szovjet Ukrán Front csapatai Esztergomnál bezárták a gyűrűt Budapest körül és december 30-án megkezdődött az ostrom. A német hadvezetés hiába tett kétségbeesett próbálkozásokat a bekerített helyőrség felmentésére; a gyűrűt nem tudták áttörni, ezzel a főváros sorsa megpecsételődött. Véres utcai harcok után 1945. január 18-án a pesti oldalon megszűnt a német és magyar ellenállás; reggel 7 órakor a németek – teljesen feleslegesen, mert ekkor már a budai oldalon is folytak a harcok – utolsóként az Erzsébet és a Lánchidat is felrobbantották.

Pest eleste után Buda is romhalmazzá és tarthatatlanná vált; február 11-én a bekerített helyőrség egységei megkísérelték a kitörést nyugat felé. Ami azonnal véres mészárlássá vált; az induláskor még közel 30 000 főből mindössze csak 785-en érték el a Bicske hatá- rában húzódó német frontvonalat. (Pfeffer-Wildenbruch és Hindy Iván vezérezredes, a magyar csapatok Szálasi által kinevezett parancsnoka fogságba estek.)

Azok meg, akik túlélték Buda védelmét, 1945. február 13-án letették a fegyvert. A harcok során – az elesett több tízezer katonán kívül – meghalt még mintegy 25 ezer polgári sze- mély, több mint 52 ezer lakos megsebesült. Az ostrom következtében a főváros közel 40 ezer épületének 27 %-a elpusztult vagy súlyosan megrongálódott; több mint 32 ezer lakás megsemmisült vagy lakhatatlanná vált; és felrobbantották az összes Duna-hidat.

Ezek után hadd kérdezzem már meg: tényleg hagyni kell mindezt neonáci nosztalgiával megünnepelni? A szétlőtt várost, a több ezer halottat? Meg az ostrom alatt is tomboló nyilasterrort, a mindennapos tömeges kivégzéseket, a gettó halottjait? Miért is?

P.s.: Igen furcsa szemszögből számolt be tegnap a kormánypárti Hír TV az úgynevezett „kitörés napjához” kapcsolódó eseményekről – szúrta ki a Mérce: Békés megemlékezővé avatta a kormánymédia a Légió Hungária vezetőjét.

*A budapesti német haderő főparancsnoka, Karl von Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok rendőr volt, harctéri tapasztalatok nélkül. Vállalta, hogy majd ő megállítja a Vörös Hadsereget Budapestnél, noha több német tábornok figyelmeztette Hitlert, jobb lenne visszavonulni a Vértes vonalába. Éppen azért nevezte ki őt Hitler, mert ő volt az egyetlen, aki hajlandó volt Budapestet csatatérré változtatni. Ő, aki korábban Jugoszláviában partizánvadászatban jeleskedett. Aki túlélte az ostromot, a fogságban töltött évek után pedig hazatért az NSZK-ba és viszonylagos jólétben élt 1971-ben bekövetkezett halálig.