Ha az ember él valahol, és pláne, ha beszélnie is kell a helybeliekkel, előbb-utóbb fölcsipeget pár szót (mint csigere=előre, obo=kőrakás a hegyen, tőszámok stb.) amelyeket a megfelelő időpontban bevetve átlendülhet a kommunikációs nehézségeken.

Legelőször persze többnyire káromkodni tanul meg az ember fia. Többnyire — de nem Mongóliában. Hogy ott mik voltak az igazán fontos szavak, azt könnyen visszakövet- keztethetjük abból, hogy mikre emlékszem máig is. A három, igazán fontos szó:

• hamaguj (mindegy),
• mitighuj (nem tudom),
• bakhuj (nincs);
• a legfontosabb szó pedig a már eddig is többször említett darga (főnök).

Vigyázat: az alábbi történet nem személyes tapasztalat, én is úgy hallottam. Kisebb csúsztatásokat tartalmaz, de igen jellemző.

A szovjet földtani expedíciónál felmondott a fűtő. Télvíz idején, amikor pedig igencsak kínos tud ez lenni. A helyben szokásos módszerrel kitűzködték a cédulákat mindenféle póznákra, hogy "FŰTŐT FELVESZÜNK", de nem jelentkezett senki. Amikor a helyzet már szélsőségesen kínos volt, egy idősebb, tapasztalt geológus bekopogott az expedícióvezetőhöz:

Kicserélték a cédulákat: KAZÁNDARGÁT FELVESZÜNK. Másnap reggel kettes sorban álltak a jelentkezők az ajtó előtt. Beengedték az elsőt, kérdezte, mit kell csinálni. Mondták neki, hogy fogja a lapátot, begórja a szén közé és így tovább.

 Seperc alatt fölvették, a többieket el lehetett küldeni.

Fügedi Ubul