904. Az élelmiszer-kilométer

2019. május 18. - amier

Szokás mostanság azon morfondírozni, mennyire pocsékoló dolog messziről szállítani az élelmet, a vágott virágot stb., hogy azt ott vehessük meg, ahol éppen nincs szezonja. (Érdekes módon az nem "pazarlás", ha olyan helyre visszük, ahol egyáltalán nem terem.) Ezek a morfondírozók a gazdaság "fenntarthatóságának" (pontosabban: fenntarthatat- lanságának) jellemzésére gyakran használják az "élelmiszer-kilométernek" elkeresztelt mutatót, amely azt hivatott jellemezni, hány kilométert tesz meg egy kiló átlagos élelmiszer, amíg a tányérunkig elér.

kenyai_rozsa.jpg

Kenyai rózsa magyar szállal Bálint-napra

Az élelmiszer-kilométerek számát leginkább azok a termékek növelik, amelyeket a meleg éghajlatú, szegény országokból importálunk — ezek az országok pont attól szegények, hogy élelmiszeren kívül gyakorlatilag semmi exportképeset nem állítanak elő — ez jól látszik azon, hogy amelyek erre képesek, azok nem szegények. A fejlett technikát (autót, laptopot, bankautomatát stb.) tehát tőlünk, fejlettektől veszik meg — ugyancsak roppant érdekes módon a morfondírozók a laptopkilométer stb. fogalmakkal annyira nem akarnak jellemezni semmit, hogy nem is használják őket.

2008 táján aztán néhány közgazdász nekilátott végigelemezni, mire és mennyire jellemző ez a bevett paraméter, és azt a választ kapták, hogy semmire, illetve semennyire. A továb- biakban az egyszerűség és összehasonlíthatóság kedvéért az absztrakt "kilométer" (ami ráadásul az angolszász irodalmakban "mérföld") helyett az egyes tevékenységekkel kibo- csátott széndioxid-mennyiségeket vetjük össze. Az összevetésekben szereplő "kibocsátott széndioxid" mindig az, ami a termelés, szállítás stb. miatt keletkezik — nincs benne az, amennyit a termelő, szállító stb. életfolyamatainak eredményeként ereget a levegőbe.

  • A termelő oldaláról szemlélve a dolgot az jön ki, hogy egy átlagos termelő az általa életében "kibocsátott széndioxid" mindössze 4 (négy!) százalékát fordítja arra, hogy áruját eljuttassa az üzletig — ez ugyebár nem egy döntő mennyiség.
  • A fogyasztó oldaláról az jön ki, hogy pl. a Nagy-Britanniába bevitt élelmiszerek hűtése éppen egy nagyságrenddel több széndioxidot termel, mint odaszállításuk. Ennél már csak maguk a vásárlók termelnek többet azzal, hogy elmennek (jellemzően autóval) a boltba — nagyjából ötvenszer (!!!) annyit, mint amennyi CO2-vel ezeket az élelmiszereket a termelőtől a boltig elszállítják. A gazdálkodás eltérő módja okán ha a londoni boltba Walesből visznek bárányt, az összesen (előállítás + szállítás) negyedével több széndioxidot pufogtat, mint az, amelyiket Új-Zélandból.

A fűtött üvegházban nevelt holland rózsa hatszor annyi széndioxidot "ereget ki", mint az, amelyiket Kenyából viszik Hollandiába repülőn. Stb. stb. — de a lényeg nem ez. Hanem az, hogy a fenntarthatóságot éppen a globális piac biztosítja. Ez teszi lehetővé, hogy ha az egyik helyen rossz a termés, azt máshonnan helyettesíthessük — és egyúttal azt is, hogy ha valaki paradicsomot szeretne enni februárban, hát ehessen — méghozzá a töredékéért annak, amennyibe a melegházi termény kerülne.

(Ja, és jobb is.)

Fügedi Ubul

Felhasznált irodalom:
Matt Ridley: A józan optimista. Akadémiai, Budapest, 2012 (The Rational Optimist — 2010) p. 56–57.
Hivatkozott irodalom:
Bailey, R.: The food miles mistake Reason, 2008. nov. 4.
Specter, M.: Big foot. The New Yorker, 2008. febr. 17.
Blikk: Cseresznyét exportálna Torgyán Chilébe

A bejegyzés trackback címe:

https://mierzsebetvarosunk.blog.hu/api/trackback/id/tr7514834126

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.