A Rákóczi út 46. és az Erzsébet körút 2. szám alatti sarokházat Jahn József tervezte 1883-ban (más források szerint 1886-ban), bejárata az Erzsébet körút felé néz. Az épület földszintjén a Weber nevű söröző állt, melyet főként iparos legények látogattak. 1894-ben Wassermann Jónás nyitotta meg itt kávéházát, melyet EMKE-nek nevezett el, az akkor alakult Erdély-részi Magyar Közművelődési Egyesület kezdőbetűiből.

A ház Rákóczi út felé néző oldalán Blaha Lujza emléktáblája látható. A tábla szövege: "Ebben a házban lakott és itt halt meg 1926. január 18-án Blaha Lujza a "Nemzet Csalogánya” a magyar népszínmű felvirágoztatója, a Nemzeti Színház örökös tagja. Művészetének hajléka, a Népszínház, itt állott e téren, melyet még életében róla neveztek el. 1970.”

Az EMKE kávéházat csakhamar felfedezték a Nemzeti Színház művészei és kedvenc találkozó helyük lett. A kávéház a millennium idején magyar zenét is szolgáltatott. Wassermann a leghíresebb cigányprímásokat és zenekarokat foglalkoztatta. Ezért került egy máig ismert pesti dalba az a sor: „szemben az Emke cigánya zenél". Wassermann Jónás halála után fia, Mór vezette a kávéházat. A zeneszolgáltatást ő is folytatta.

A kávéház fénykora az 1920-as évektől felfelé ívelt. Étterem is nyílt az alagsorban a kávéház és a bár mellett. József Attila itt árusította a kenyeret 1920-ban. Wasserman Mór halála után az új tulajdonos 1937-ben teljesen felújíttatta a helyiségeket, a kávéházat és a grillt is késő art-deco stílusban alakították ki. A II. világháborúban kiégett Emkét újjáépítették, s egy ideig pótolta a sportáruházzá átalakított New York kávéházat. Aztán egy, a tömegétkeztetést kiszolgáló bisztrót létesítettek itt. Az egykori Emkére az 1980-as évek végén a Chicago felirat került, majd az is megszűnt. Most épp bankfiók van a helyén.

Wassermann Jónás Jonatán (1842-1901) kávés, előbb szülei vendéglőjében tanult, majd az Orczy-házban nyitott vendéglőt. 1894-ben mai helyén alapított kávéházának az EMKE nevet adta. Balla Vilmos, a pesti vendéglátás jeles krónikása szerint az öles termetű férfiú számára dupla nagyságú lepedőt tartottak a Rudas gőzfürdőjében. De nagy volt vendéglős- nek is, már az Orczy-házban is... A konyhán hajnali háromkor már ropogott a tűz, hogy pitymallatra készen párologjon a forró leves, a friss tányérhús. És Wassermann akkora porciókkal traktálta vendégeit, hogy még a „zóna”, a reggelire vagy tízóraira kínált „kis adag” elfogyasztása is emberpróbáló feladat volt. Borjúpörköltből annyi került a tányérra, amennyi ráfért, s külön tálon hozták mellé a nokedlit. Nem véletlenül volt törzsvendége Hazlinger úr, civilben sorsjegyárus, a zabálás világbajnoka, aki fogadásból megevett tizenöt adag pörköltet, majd vidoran érdeklődni kezdett, hogy áll a konyha marhagulyás dolgában... (Saly Noémi: Törzskávéházamból zenés kávéházba c. könyvéből)